A kommunikatív módszer napjaink legjellemzőbb nyelvtanítási irányzata, a 20. század harmadik harmadában vált meghatározóvá.

Fogalmi meghatározása Wilkins nevéhez köthető (1976).

A kommunikatív nyelvtanulás minden készség fejlesztését (receptív és produktív szövegértés és szövegalkotás) egyformán fontosnak tartja.

Azt, hogy melyik készség fejlesztése milyen hangsúlyt kap, a nyelvtanulók szükségletei, kívánságai, érdeklődési körei is befolyásolhatják.

A kommunikatív megközelítésű nyelvtanulásban a tanuló felelős a saját tanulásáért, aktív, tudatos és önálló. A tanár segítőként, tanácsadóként, modellként van jelen a nyelvtanulásban.

A tanár gondoskodik a motiváló, inger-gazdag környezetről, megpróbál minél több színes eredeti dokumentummal kedvet csinálni a tanuláshoz. A strukturalista repetitív gyakorlatokat felváltják az interakcióra épülő játékok, szerepjátékok, szimulációk, problémamegoldó feladatok.

Gyakran dolgoznak a tanulók párban és kis csoportokban. A tanár feladata e tevékenységek megszervezése. A hibákat a nyelvtanulás természetes kísérőjelenségének tekintik, és jól tolerálják. A kiejtés tanítása háttérbe szorul a kommunikatív nyelvtanítási módszerekben.

Ennek oka az elfogadható, érthető kiejtés elsajátításának koncepciója, amely már eleve nem kívánja megcélozni a célnyelvi kiejtés pontos elsajátítását (Bárdos, 1988, 2005).